Isabelle
A falak egyszerűek voltak. Semmi díszítés, semmi szín. A padló és az ajtók, pedig sötétre festett tölgy fából készült. A folyosó szűk volt, és így az ember mindig kellemetlenül érezte magát ebben a helyiségben. Ez most sem volt másképp. Mindannyiunk félt. Éreztem ahogy a gombóc egyre nagyobbra nő a torkomban, és a gyomrom is görcsbe rándul. Nem tudtuk mi vár ránk. Védtelenek vagyunk és most már árvák is.
-Halálra ítéltek minket, MEGÖLNEK!-ordította ekkor Julian öklét a falba vágva. Nem szolt senki egy szót se.-A legszebb az egészben, hogy ezt ők pontosan tudták, és még sem tettek ellene semmit! Meghaltak, és most mi szívünk a szüleink helyett.-Jules ideges volt. Kéz fején egy nagyobb piros folt lett, miután az előbb bele bokszolt a falba. Fájt neki, mind tudtuk, és azt is, hogy nem gondolja komolyan amit mond. De a gyász, a harag, a fájdalom, és a tudat, hogy már nincs sok hátra mindenkit megőrjített.
-Julian!-emelte ekkor fel hangját Heath.-Hagyd abba, azzal, hogy őket szidjuk, nem jutunk előre. Félre ne érts, én is dühös vagyok, de ahelyett, hogy össze töröd a kezed inkább, nézz magadba és gondolkozz el a jövődön baszd meg! Mert, most, hogy a szüleink meg haltak, árvák lettünk. Ami te is jól tudod mit jelent.-fejezte be mondandóját Heath és ekkor talpra ugrott, és és végig mérte Juliant.
-Hát egy biztos, én inkább meghalok, mint, hogy a hülye szüleim miatt szívjak...-csatlakozott a fiúkhoz Springer is. És ekkor kinyílt a hatalmas sötét fából készült ajtó, és kilépett rajta Morpein Testvér.
A nevem Isabelle DeVere és most belekezdek, a mondandóba, hogyan is kötöttünk itt ki. 60 éve a világ válság miatt, kitört a háború. Amikor Amerika bejelentette a csődöt, minden ember pánikba esett. Az országok, órákon, napokon belül sorba estek el. Az egész világ egy lepratelep lett. Se tiszta víz, se élelmiszer, se semmi. Ilyen, hogy autó, internet és TV még álomnak is túl sok volt...Olyan volt, mintha újra a középkorban élnénk. Ahogy, telt múlt az idő, és az emberek belátták, hogy nem lehet vezető nélkül élni, jött a fekete leves... A vezető hatalom ugyanis az egyház, és a szerzetesek kezébe került. Az ember ilyenkor alapvetően arra gondol, hogy végre valami normális vezető, nyugalmat fog teremteni stb. Hát nem. Épp az ellenkezője történt. Az egyház, sajátosan játszotta ezt a játékot, és új -nem épp kíméletes és tetszetős- szabályokat alkotott. Olyan, hogy kegyelem nem létezett, csak is a kő kemény diktatúra, és isten tisztelet. Ez így ment hosszú, hosszú éveken át. A lányok 16 éves koruktól apácák, a fiúk, pedig 13 éves koruktól szerzetesek lettek, majd később, aki megérdemelte pap. Ám két éve Peet DeVere (apukám) és pár tátsa, köztük, Jonathan Dalton, Lucas Anderson és Robert Ace megölte a megyénk főispánját. A baj csak annyi, hogy a többiek, mind falaztak nekik és jogosan megvédték őket. Persze mindenki azt hittem apám, és a többi szülő csak hideg vérű gyilkos. Pedig nem, hogy honnan tudom, sehonnan, csak ismerem, de az igazság azt, hogy ezt soha sem tudtuk meg, se én, se a többiek. A szüleinket, ugyanis börtönbe, és kínzó kamrákba vetették. És, hogy ránk mi várt? Hát semmi jó. Egy nagy szerencsénk volt akkor még, az, hogy bár szegény szüleinket agyon verik és megkínozzák a fogdában, még sem voltunk árvák, mert éltek. Ám tegnap, az életünk a feje tetejére állt... Egy levél érkezett, a Szövetség küldte. Ők "felelősek" a nép védelméért. A levélben az állt, hogy a szüleink hirtelen halállal elhunytak. És ettől a naptól, árváknak számítunk. Olyan, hogy gyász nincs. Ezentúl két választás van, a beavatás, vagy a halál. Hogy mi is az a beavatás? Amikor egy gyerek -a korhatár a 25 év- elveszti a szüleit, az egyház keze, és gondozása alá kerül. Ők mondják meg mikor, mit csinálhatsz, hol élhetsz, meg ilyenek. Ez már önmagába is borzasztó, hogy egy kőkemény, hideg vérű diktátor -merthogy rájuk mást nem nagyon lehet mondani- atyáskodik feletted, ehhez még dobjuk hozzá a tényt, hogy mi nem csak egyszerű, mezőn dolgozó paraszt gyerekei vagyunk, hanem a lázadóké. Igen ezt a nevet aggatták ránk, igazából nincs vele gondom, sőt még kicsit vagány is, csak a tény mikor össze súgnak a hátad mögött, és az emberek azért fogadnak, hogy még hány napig maradsz életbe elkeserítő, és dühítő. Tehát ez a mi kis történetünk, és most várunk, hogy mire? A jövőnkre, az egyáltalán nem túl fényes jövőnkre.
-Halálra ítéltek minket, MEGÖLNEK!-ordította ekkor Julian öklét a falba vágva. Nem szolt senki egy szót se.-A legszebb az egészben, hogy ezt ők pontosan tudták, és még sem tettek ellene semmit! Meghaltak, és most mi szívünk a szüleink helyett.-Jules ideges volt. Kéz fején egy nagyobb piros folt lett, miután az előbb bele bokszolt a falba. Fájt neki, mind tudtuk, és azt is, hogy nem gondolja komolyan amit mond. De a gyász, a harag, a fájdalom, és a tudat, hogy már nincs sok hátra mindenkit megőrjített.
-Julian!-emelte ekkor fel hangját Heath.-Hagyd abba, azzal, hogy őket szidjuk, nem jutunk előre. Félre ne érts, én is dühös vagyok, de ahelyett, hogy össze töröd a kezed inkább, nézz magadba és gondolkozz el a jövődön baszd meg! Mert, most, hogy a szüleink meg haltak, árvák lettünk. Ami te is jól tudod mit jelent.-fejezte be mondandóját Heath és ekkor talpra ugrott, és és végig mérte Juliant.
-Hát egy biztos, én inkább meghalok, mint, hogy a hülye szüleim miatt szívjak...-csatlakozott a fiúkhoz Springer is. És ekkor kinyílt a hatalmas sötét fából készült ajtó, és kilépett rajta Morpein Testvér.
A nevem Isabelle DeVere és most belekezdek, a mondandóba, hogyan is kötöttünk itt ki. 60 éve a világ válság miatt, kitört a háború. Amikor Amerika bejelentette a csődöt, minden ember pánikba esett. Az országok, órákon, napokon belül sorba estek el. Az egész világ egy lepratelep lett. Se tiszta víz, se élelmiszer, se semmi. Ilyen, hogy autó, internet és TV még álomnak is túl sok volt...Olyan volt, mintha újra a középkorban élnénk. Ahogy, telt múlt az idő, és az emberek belátták, hogy nem lehet vezető nélkül élni, jött a fekete leves... A vezető hatalom ugyanis az egyház, és a szerzetesek kezébe került. Az ember ilyenkor alapvetően arra gondol, hogy végre valami normális vezető, nyugalmat fog teremteni stb. Hát nem. Épp az ellenkezője történt. Az egyház, sajátosan játszotta ezt a játékot, és új -nem épp kíméletes és tetszetős- szabályokat alkotott. Olyan, hogy kegyelem nem létezett, csak is a kő kemény diktatúra, és isten tisztelet. Ez így ment hosszú, hosszú éveken át. A lányok 16 éves koruktól apácák, a fiúk, pedig 13 éves koruktól szerzetesek lettek, majd később, aki megérdemelte pap. Ám két éve Peet DeVere (apukám) és pár tátsa, köztük, Jonathan Dalton, Lucas Anderson és Robert Ace megölte a megyénk főispánját. A baj csak annyi, hogy a többiek, mind falaztak nekik és jogosan megvédték őket. Persze mindenki azt hittem apám, és a többi szülő csak hideg vérű gyilkos. Pedig nem, hogy honnan tudom, sehonnan, csak ismerem, de az igazság azt, hogy ezt soha sem tudtuk meg, se én, se a többiek. A szüleinket, ugyanis börtönbe, és kínzó kamrákba vetették. És, hogy ránk mi várt? Hát semmi jó. Egy nagy szerencsénk volt akkor még, az, hogy bár szegény szüleinket agyon verik és megkínozzák a fogdában, még sem voltunk árvák, mert éltek. Ám tegnap, az életünk a feje tetejére állt... Egy levél érkezett, a Szövetség küldte. Ők "felelősek" a nép védelméért. A levélben az állt, hogy a szüleink hirtelen halállal elhunytak. És ettől a naptól, árváknak számítunk. Olyan, hogy gyász nincs. Ezentúl két választás van, a beavatás, vagy a halál. Hogy mi is az a beavatás? Amikor egy gyerek -a korhatár a 25 év- elveszti a szüleit, az egyház keze, és gondozása alá kerül. Ők mondják meg mikor, mit csinálhatsz, hol élhetsz, meg ilyenek. Ez már önmagába is borzasztó, hogy egy kőkemény, hideg vérű diktátor -merthogy rájuk mást nem nagyon lehet mondani- atyáskodik feletted, ehhez még dobjuk hozzá a tényt, hogy mi nem csak egyszerű, mezőn dolgozó paraszt gyerekei vagyunk, hanem a lázadóké. Igen ezt a nevet aggatták ránk, igazából nincs vele gondom, sőt még kicsit vagány is, csak a tény mikor össze súgnak a hátad mögött, és az emberek azért fogadnak, hogy még hány napig maradsz életbe elkeserítő, és dühítő. Tehát ez a mi kis történetünk, és most várunk, hogy mire? A jövőnkre, az egyáltalán nem túl fényes jövőnkre.